Nem lehet sehol belekezdeni. Csak a közepén. Csak igen kifinomult tollú költők tudnák szavakba önteni azokat az érzelmeket, amiket az elmúlt héten éltünk meg. Nincs az a színész, aki ilyen sok érzést tudna bemutatni.
Árvizek jönnek-mennek. Volt már itt több is. Nagyok is. Ekkora még soha. Persze, most ez a mérce. Ez mindig relatív. Hogy mihez képest soha.
Múlt hét elején csendesen indult a készülődés. Betonoztak itt-ott. Néhol mérnökök nézegették a vízállást. A levegő is olyan baljós hatást keltett. Szél, viharok...stb. Hét közepén csendben tette mindenki a dolgát. Az ártérben bezártak a vendéglátó helyek, kipakoltak, elővették az előre legyártott, számozott ablakdeszkákat, levették a nyílászárókat. Szerdán már intenzív munka folyt. Már akkor megtapasztaltuk a példa nélküli összefogás örömtelibb arcát. Aznap már viccelődve pakoltuk a zsákokat a Vera lak Duna felőli oldalán, megpróbálva a lehetetlent, kívül tartani a történelmi vízállás-rekordokat döntő Duna vizét. Szervezett, mondhatni nagykönyv szerinti munkát végeztünk a gödöllői gimnazistákkal. Este néhány könnycseppet elmorzsolva búcsúztunk a ház gazdájától, Miki bácsitól, hogy augusztusban találkozunk egy közös bográcsolásra.
Nem így lett. Másnap már elérte a víz a falat, szivárgott is mindenhonnan. Szivattyúzták az előző nap még száraz kertet. Jött segítség mindenhonnan. Tűzoltók, katasztrófások, önkéntesek. Adomány kamionnal nagy cégektől és tálcán, Mariska nénitől. Fáradtak voltunk, de csináltuk. Minden ház fontos volt. Este felzsákoltuk a Magyar utcát is. Csak jöttek az autók a temérdek zsákkal, gépiesen kapkodtuk le, álltunk láncba, hajtogattuk, építettünk.
Eljött a péntek. Városba se ki, se be. Mi azért felmentünk Pestre délelőtt, mert időpontunk volt a közjegyzőhöz. Siettünk vissza. A helyzet rossz volt. Nagyon rossz. A gátakon ömlött a víz. A kertekben bokáig állt, csak gumicsizmában lehetett közlekedni. Mi a legnehezebb részen voltunk, ahol a legnagyobb volt a gond. Miki bácsi házánál. Elképesztő erőket mozgattunk meg 2-3 ház védelmében. Hol az egyik szomszédhoz, hol a másikhoz rohantunk a zsákokkal. Kb. 30-40 tűzoltó és ugyanennyi ukrán renőrakadémiás pakolta a zsákokat meg úgy 20 önkéntes. Ebből 5-6 melles csizmában, derékig a 12 fokos vízben. Víz alá pakolták a zsákokat, hogy a buzgárokat megfékezzék.
Este 9 körül a tűzoltókat és a rendőrakadémiásokat levezényelték a terepről. Csend lett. Ijesztő csend. Tudtuk, hogy rosszul állunk. Hogy péntek van, hogy minimum 3-4 napot még ki kéne bírni, hogy megyünk bele az éjszakába holt fáradtan úgy, hogy a helyzet egyre romlik és nincs olyan pont, hogy "mára kész vagyunk, holnap folytatjuk". Második védvonalról szó nem volt. Az mindenki lelkesedését elvette volna, egyértelműen a megadás jele lett volna. Az addigi emberfeletti munka feladása.
Mérges voltam magamra, mert figyelmetlen voltam és hatalmasat estem egy zsákkal a betonon. Összebarmoltam a könyököm, amire igen csak szükség lett volna. A fiúk vacsoráztak. Én úgy döntöttem, hogy átsétálok a többiekhez a Panoráma parkolóba. Ott kicsit beszélgettem egy volt osztálytársammal, meg az anyukájával. Igazából arról, hogy mindannyian tudjuk, hogy nem lehet itt megfogni a vizet. Így nem. Hogy nem az a kérdés, átszakad-e a gát, hanem, hogy mikor. Elindultam visszafele. Akkor láttuk, hogy baj van. Emberek szaladtak, kiabáltak. Repkedtek a levegőben a 10kg-s zsákok. Futottam én is. Nem tudtuk, honnan jön a rengeteg víz. Akkor szólt valaki, hogy nem az épp megkezdett 2. védmű szakadt át, hanem a 2m magas homokzsákfal. Mögötte a hömpölygő Dunával. Két házat azonnal elvesztettünk. Az egyikből már reggel kiköltöztek, de a másikból 4 embert kellett kimenteni a tűzoltóknak. Köztük egy beteg fiút. Ezen a ponton dőlt el az első csata, hogy a sétány felőli házak elúsztak. Hogy ezt nem lehet megfogni. Elképesztő munka és összefogás mellett fél óra alatt 3000 zsákból állt a 2. fal. Közben az addigi vonalat alig tudták figyelni, fenntartani pláne. Remegett mindenki az adrenalintól. Mellettünk állt egy csurom vizes tűzoltó srác. Kecskeméti. Ő mesélte, hogy alatta szakadt ki a gát. Hogy a víz kinyomta a téglakerítést, vitte a szivattyút és majdnem őket is, épp egy oszlopba tudott megkapaszkodni. Hogy ahogy talajt fogott a lába, indultak a társával menteni az ott lakókat. Isteni szerencse, hogy míg előtte kb 30-40 ember állt a kertben és pakolta a zsákot, akkor alig páran voltak ott és nem történt tragédia...
A vizes tűzoltóknak szereztünk pár száraz zoknit, ott ültek a földön szegények még akkor is sokkosan. Még ők hálálkodtak a zoknikért, mikor az életüket kockáztatták mindenkiért. Elképesztő emberek. Hajnalban feküdtünk le...
Reggel mentem reggelit vinni a Lacinak meg a lányoknak. Az esti tűzoltók még épp ott várták a váltást. A város szörnyű képet festett. Vizes zsákok mindenfele. Fáradt, nehezen mozgó emberek, buszok, autók szanaszét. Katasztrófa sújtotta övezet lettünk. És már úgy is néztünk ki. Síró, kétségbeesett idős nénit kellett kimenekíteni a háza ablakán. Nem akart menni. Nyilván egy élete munkája van abban a házban. Voltak, akik maradtak. Az emeleten bujkáltak a kitelepítés elől. Nagy volt a nyomás. A katasztrófavédők az egész várost kitelepítették volna. Maros tartotta magát a tűzoltók és a rengeteg önkéntes segítségével. A konyhán napi 1000 adag étel készült. Egy normál esetben 5000 fő alatti településen ez irdatlan mennyiség. Számolatlanul osztották a csokit, kávét, szendvicseket. Kamionszám érkezett a rengeteg homok. Az önkormányzat minden segítséget megadott. A legnagyobb harcot megvívtuk és ugyan nem sikerült a lehetetlen, vagyis megóvni minden egyes házat, a háború még javában állt. A mi házunk előtti placcot is zsákolni kellett. Talán megúsztuk volna anélkül is, de így biztosra mentünk.
Szombat este megjöttek a katonák. Hatalmas páncélosok, orvosi kocsik. Éjjelre nem maradhatott civil a gáton. Másnap megjött a belügyminiszter és a katasztrófavédelem hivatalosan is átvette az irányítást. Közben az éjjel 12cm-rel a várt és 37cm-rel a valaha volt legnagyobb vízállás felett tetőzött a Duna. Elmosva olyan házakat, amik 50 éve nem voltak víz alatt.
Mivel a városban nem lehetett közlekedni, a csapvíz is veszélyes volt, így a lányokat levittük anyósékkal együtt Váckisújfalura, sógorékhoz. Ott lovagolhattak, teheneket kergethettek a mezőn. A következő 1-2 nap várakozással telt. Katonák lehettek csak a terepen. Tegnap megkezdődött a takarítás. A katonák, tűzoltók is hazamehettek egy hét után. Lassan visszatér minden a medrébe.
Egy hétig a csapból is a Duna folyt, most már újra a "Harold, a boldog kecske" típusú cikkekkel van tele a sajtó. Hogy mi maradt itt? Alázat a természet erejével szemben, megbecsülés, hála a tűzoltók és egyéb segítség fele, új kapcsolatok, barátságok. Egy barátunk jól fogalmazott, ilyenkor az ember átértékeli a telefonján a VIP listát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése